Nagyanyám háza a falu felső végén állt, és az udvarán volt egy kőpad, amire nyáron kirakta a lekvárosüvegeket hűlni.
Az a ház ma tájház. Amikor húsz éve az utolsó lakója meghalt, a rokonság nem tudott mit kezdeni vele, és végül a falu vette át. Kimeszelték, visszahordták bele a régi bútorokat, és nyáron busznyi ember áll meg előtte.
Nekem furcsa érzés bemenni oda. A konyha ugyanaz, csak a sarokban most egy tábla áll, amin az szerepel, hogy a kemencét 1908-ban rakták. Nagyanyám sosem mondta el nekem, mikor rakták, mert nem tartotta érdekesnek.
Ami viszont változatlan, az az udvar. Hosszú, lejtős telek, hátul gyümölcsfák, a fal mellett kőrakás. Erről a részről kevés szó esik, amikor egy tájházat emlegetnek, pedig a látogató ezen sétál végig, mielőtt bemenne.
Az udvart a helyi egyesület tagjai tartják rendben, önkéntes alapon, és én is köztük vagyok.
Januárban ültünk össze, hogy megbeszéljük az idei szezont, és a fűvágás lett a leghosszabb napirendi pont.
Miért nem lehet ezt egy mondatban eldönteni
A kérdést az egyik tag tette fel: melyik a jó fűkasza egy ilyen udvarra?
Az első válaszok arról szóltak, ki mit hallott. Volt, aki a legerősebbet javasolta, mondván, egy tájházi udvarnál nincs félmegoldás. Más azt mondta, hogy elég a legkisebb is, mert csak fűről van szó.
Mind a kettő rossz válasz volt, és ez akkor derült ki, amikor felírtuk a táblára, mit is kell ott vágni.
Nálunk három különböző felület van. A ház előtti füves rész, amit hetente kell nyírni, a gyümölcsfák alja, ahol vigyázni kell a törzsre, és a hátsó, gazos sáv a kőrakás mögött, ahova évente kétszer megyünk be.
Egy gép mind a hármat nem tudja ugyanolyan jól. A kérdés az volt, melyik felület a fontosabb, és melyikre bírunk embert találni.
Amikor ezt felírtuk, az arányok is kiderültek. A ház előtti részt áprilistól szeptemberig legalább húszszor kell levágni. A gyümölcsfák alját talán hatszor. A hátsó sávot kettőt.
Vagyis a gép nyolcvan százalékban a legkönnyebb feladatot fogja csinálni, és mi közben végig a legnehezebbről vitatkoztunk.
Amit a köbcenti és a tömeg elárul
Ezután néztük végig a kínálatot, és ott vált érthetővé, mit jelentenek a számok.
A Péter Láncfűrész oldalán a terméknevekben ott a köbcenti és a lóerő, így egymás alatt látszik a különbség. Az ECHO SRM-2621TES/U 25 köbcentis, 1,4 lóerős,a Maruyama MX36E 35,5 köbcentis, 1,9 lóerős japán gyártmány, 199 900 forintért, valamint ott az Oleo-Mac BC 540 Master, ami 52 köbcentis, 3,3 lóerős. Bőven lehet tehát miből választani.
Nálunk a középső kategória nyert, és nem műszaki okból. Az egyesületben a rendszeres vágást négyen vállalják, közülük ketten hatvan felett vannak. Egy 52 köbcentis gép nekik egy óra után nehéz.
A hátsó gazos sávra pedig évente kétszer be lehet hívni valakit, aki erősebb géppel jön. Ezt olcsóbb megfizetni, mint egy nagy gépet venni, amit tíz hónapig nem használunk.
A boltot egyébként Szabados Péter gépészmérnök alapította 2013-ban, és a leírásokon látszik a szakma. Nem szlogeneket olvas az ember, hanem műszaki adatokat, amiket össze lehet hasonlítani.
A gép márciusban érkezett meg, és április óta megy. Az első hétvégén hárman álltunk körülötte az udvaron, mint valami családi eseményen, és a melyik a jó fűkasza kérdésre a Péter Láncfűrész kínálatában végül nem egy márkanév lett a válasz, hanem egy méret.
Nagyanyám a kőpadon ülve valószínűleg nem értette volna, mit kell ezen három estét tanácskozni. Ő kaszával vágta, hajnalban, és kész. A busznyi ember viszont, aki nyáron megáll a kapu előtt, először ezt az udvart látja, és azt szeretném, hogy ugyanolyan rendes legyen, mint amikor még a lekvárosüvegek álltak rajta. Ehhez idén annyi kellett, hogy a Péter Láncfűrész listájából a mi udvarunkhoz mért gépet válasszuk, és ne a leghangosabb véleményt.